Divináció és divinizáció
Descripción
Kecskés Péter: Divináció és divinizáció
Telos, teológia, teleológia és asztrális kauzáció Az asztrális szimbolikus jelentéstulajdonítás kvalitatív szintjei fokozatosan az asztrológiai gyakorlat és elmélet süllyedésével háttérbe szorultak, sőt a modern kor elejére már teljesen érthetetlenné váltak, hiszen nem állt már rendelkezésre az a kozmosz‐kép és átélés, mely ezen minőségeket megjeleníthette volna. Nemcsak az okozatiság karteziánus‐bifurkatív jellegének eluralkodására gondolunk, és a pszeudo‐ezoterizmusok és ellenbeavatási szisztémák növekvő jelenlétére, hanem általában a szakrális eltűnéséről, meg‐nem‐értettségéről. Ezért kell visszanyúlnunk olyan eredeti forrásokhoz, ahol még nem jelentkezik sem a modernitás antitradícionális jellege. Egy olyan kozmosz‐tételezésre és gyakorlatra van szükség, mely a kozmoszt mostani precesszionális és apokaliptikus helyzetében tudja tételezni. Ez a helyreállítás egy rearchaifikáció, melyben a metafizikai tagoltságtól, artikulációtól, az angyali létsíkokon és planetáris szférákon keresztül a földi – mostanság kvázi‐profánnak tartott, valójában kozmogónikus, mégis hétköznapinak ható ‐ szimbolizmusok közvetlen átéléséig lehetőséget nyújt az iniciatikus út bejárására. A metafizikai létrend helyreállítása történhet platonikus, neoplatonikus alapokon, ez esetben a létrendek eredőjénél a pythagoreus számmisztika metafizikai‐realizációs hátterét is ismerni kell, hiszen ebből kibontható a kozmosz asztronómiai és – ami ugyanaz – szakrális rendje 1 . A keresztény kultúrkör gyakoroljon bűnbánatot angyalai száműzetéséért, mert a teremtés dynamisa valójában az angyali intellekción keresztül érthető meg. Az imaginális világ jogaiba való visszahelyezése az egyik legfontosabb lépés a szakrális önátélés szempontjából. Dionüsziosznál, Plotinosznál, de még Albertus Magnusnál is megvolt ez a léthierarchia, mely a tomizmusban és a késő‐középkori asztrológia‐ elméletben a naturális asztrális hatásokra korlátozódott, arisztoteliánus színezetű átértelmezéseken keresztül. Amennyiben időben visszamegyünk a hellenisztikus asztrológiára, láthatjuk, hogy a divinatórikus, közvetlen, vizuális átélés háttérbe szorul egy racionális, de még szakrális kozmológiai rendszerbe helyezve. A szimbolikus kezelése azonban leegyszerűsödik, a jelentéstulajdonítás beszűkül, és szekularizálódik sok esetben, elég, ha csak a római asztológiai hagyományt vesszük szemügyre. A középkori asztrológiai teória azonban egy olyan hasadást is magával hozott, mely megelőlegezte a modern asztrális kauzációt 2 , bár azért el kell ismernünk, hogy az arisztoteliánus okozatiság négyrétű, tehát komplexebb a modern kauzációnál 3 . Ráadásul némileg deisztikus színezetű is ezen tan, ami a metafizikai rétegek szétválasztásában, majd megszűntetésében is nagy szerepet játszott. Amikor a modern asztrológiai elmélet hasonló próbálkozásait számba vesszük, láthatjuk, hogy mennyire gyenge lábakon áll, akár, ha a jungiánus, pszichologizáló „humanisztikus asztrológiát” vagy
1
Anthony Damiani: Astronoesis, Larson Publications, 2000 Theodore Otto Wedel: Astrology in the Middle Ages, Dover Publications, Mineola, 2005 3 Joseph Crane: Between Fortune and Providence, Astrology and the Universe in Dante’s divine Comedy, Wessex Astrologer, Bournemouth, 2012 2
archetipikus asztrológiát 4 nézzük, akár ha a teljesen racionális‐tudományos kozmobiológikus‐ statisztikus szemléletet nézzük 5 . Richard Tarnas fundamentális holisztikus mintázatokról beszél 6 , Dane Rudhyar spirituális evolúcióról 7 , Ken Wilbur kellőképpen new age‐es Atman‐projektjében a kentaur‐fázisról, melyben az ember tisztán emberi minőségeinek tökéletesítéséről van szó – kizárva valójában az isteni beavatkozást vagy a valódi iniciatikus hagyományokat. A pszichikusnál távolabbra tekintett a régi asztrológia, és a spirituális egyik vetületének tartotta a lelkit, nem pedig valamilyen öncélú nárcisztikus humanizmus lunáris megnyilvánulásának. Arról már nem is beszélve, hogy a metafizikai és kozmológiai mélységek szempontjából végképp reduktívak ezen rendszerek, hiszen sem a már önmagukban is komplex asztrológiai technikák alkalmazásáig vagy értelmezésükig, sőt azok tételezéséig sem jutnak el, nemhogy magasabb filozófiai realizációig. A másik útvonal, a gauquelini is teljes zsákutcának bizonyult; az asztrológia nem olyan kauzációkon keresztül működik, amit statisztikailag ki lehetne mutatni, bár néhány alapvető asztrológiai erős helyzetet kimutatott, melyek asztrológiai közhelyeknek számítanak, de ez semmiképpen nem elégséges egy filozófiai megalapozottságra. Az ok‐okozatiság nyugati tételezése a középkor óta fokozatos degradáicón ment keresztül; először az arisztotelészi alapvetés egyszerűsödött le, majd a platonikus háttér teljes negligálásával annak valódi metafizikai perspektívái is. Maga az asztrológia gyakorlata is inkább az orvostudományban volt, semmint a teológiában vagy misztikus angelológiában, holott az asztrológia valódi terepe a metafizikai visszavezetés a teremtés signumain keresztül az arkangyali világba 8 , melyen túl már csak a végső metafizikai határok húzódnak – határtalanul. A középkorban a teurgikus mágia és a /neo/platonikus hagyomány nem‐értésével ‐ sőt adott esetben démonizálásával ‐ logikus volt, hogy a judiciális asztrológia és annak különböző válfajai is gyanúsak voltak, hiszen nehezen húzható meg a határ az asztrális mágia és az asztrológia ezen gyakorlata közt. Itt leginkább gondolunk a pro‐aktív kiválasztó asztrológiára, mely éppen emiatt vált gyanússá, hiszen a fátumba vagy egyenesen az isteni providenciába is beleavakozhatott az asztrológus. Azáltal, hogy az asztrológia száműzetett a natura keretei közé, magasabb kvalitásait fokozatosan elvesztette. Az azóta sokat hangoztatott asztrális fatalizmus is csak egy egyre inkább mechanisztikus világképben értelmezhető, jellemző, hogy ezen problematika és a kauzáció meg sem jelent egészen a hellenisztikus korszakig. A babilóni csillagtudomány nem beszél sorsról, okozatiságról, predesztinációról, végzetről. A divinatórikus participáció még az istenekkel való párbeszéd volt, az isteni /csillag/írás ismeretén kersztül, és speciális rítusokkal megváltoztatható volt a dolgok menete 9 . Maga a divináció is isteni kinyilatkoztatás volt a mezopotámiai tradícióban 10 . A divinatórikus csillagbölcselet, mágia, teológia és annak tudományos értelmezése nem vált szét. Érdekességképpen megemlítjük, hogy a fizikailag lehetetlen bolygópozíciókat is értelmezték
4
Keiron Le Grice: The Archetypal Cosmos, Rediscovering the Gods in Myth, Science, and Astrology, Floris Books, Edinburgh, 2010 5 Michel Gauquelin: The Cosmic Clocks, from astrology to modern science, AVON Books, New York, 1967 6 Richard Tarnas: Cosmos and Psyche, Intimations of a New World View, Introduction, Viking, 2006 7 Dane Rudhyar: The Astrology of Transformation, Theosophical Publishing House, Wheaton, 1984 8 William C. Chittick: The Self‐Disclosure of God, Principles of Ibn al‐Arabi’s Cosmology, SUNY Press, Albany, 1998 9 Francesca Rochberg: In the Path of the Moon, Babylonian Celestial Divination and Its Legacy, Brill, Leiden, Boston, 2010. 10 Ulla Koch‐Westenholz: Mesopotamian Astrology, An Introduction to Babylonian and Assyrian Celestial Divination, Museum Tusculanum Press, 1995
divinatórius módon, így kozmoszukba belehelyezték azt is, ami számunkra akozmikus, irracionális, ezért is nehéz ezt a fajta szimbolikus jelentéstulajdonítást érteni/értékelni. A fátum, sors, szükségszerűség a görög filozófia kauzáció‐tanaival veszi kezdetét, mely a divináció racionalizálását is magában foglalja. A sztoikusok az ómenekben már a megváltoztathatatlan okság működését látták, és ezért is determinisztikus ezen szemlélet. A mágikus‐rituális beavatkozás a namburbi esetében nem a kozmosz rendje vagy az isteni dekrétum ellen volt. A babilóni asztrális szemlélet nem kauzális, hanem korrelatív. Mivel – mint az előbb láthattuk – az asztrológia eredeti formáiban, így például Mezopotámiában a fátumnak nem volt a modern felfogás szerinti fatális és elkerülhetetlen értelmezése, így a sors felfogása sem volt statikusan determinisztikus 11 . Érdekes azonban, hogya késői ómen‐szövegek már elmozdulást mutatnak egy korlátozottab vagy legalábbis meghatározottabb sors‐értelmezés felé, mely már egy lépést jelent a későbbi hellenisztikus vagy akár az indiai asztrológia artikuláltabb, konkrétabb sors‐képzete felé 12 . Az ezt megelőző, és a görög katarché megalapozását jelentő divinatórikus aktus nem egy passzív befogadását jelentette az információnak, hanem részvételt, egy performatív aktust, összekötve ezen keresztül az emberi és isteni valóságot. Ez még a római aurispicium szóra is áll, mindkettőnél a jelenlét, a divinátor aktivitása kiemelt jelentőségű. Cicerónál és Maniliusnál is isteni beavatkozást involvál az asztrológiai divináció. A mezopotámiai ómen‐ asztrológia is az istenek aktív participációjára épül, azok rendeleteire 13 , dekrétumaira. A későbbi „akadémikus” asztrológia pontosan ezt a hagyományt támadja, és már Ptolemaiosznál győz, aki – nem véletlenül – már előrevetíti a középkori asztrológiai nem‐értést, abban az értelemben is, hogy egyrész nem volt gyakorló asztrológus, másrészt számos egyébként mainstream hellenisztikus asztrológiai elemet kritizál vagy egyszerűen kihagy, és ezt örökíti későbbi európai örököseire, akik így sajnos nem ismerhették meg az eredeti hellenisztikus asztrológiát. Vettius Valens, Antiochus, Dorotheus vagy Paulus Alexandrinus esetében még a mantikus, divinatórikus asztrológiát találjuk, ‐ legalábbis szóhasználatuk alapján 14 ‐ melynek már nem marad semmi helye a ptolemaioszi corpusban. Nem véletlen, hogy a ptolemaioszi asztrológiában nincs ‐ ahogy a középkoriban sincs – helye a kérdő‐asztrológiának sem, ami szintén alapvetően divinatórikus jellegű. Bouché‐Leclerq szerint ez volt az a „metafizikai coup d’état”, melyben a natális asztrológia győzött a maga determinisztikus sors‐értelmezésével. Bár asztrológia‐értelmezése nem fizikai‐kauzális, szimpátiáról beszél, együttmozgásról 15 , mint a zenei harmonikus vibrációról, és ez a kozmosz együttrezgése, szemlélete mégis kötött. Az a fajta arisztoteliánus‐sztoikus szintézis, amelyet mesterségesen elsősorban Ptolemaisosz teremtett, megmérgezte a későbbi asztrológiai gondolkodást, és a neoplatonikus‐hermetikus értelmezés sem tudta ezt helyreállítani, gondoljunk csak Ficinóra és körére. Természetesen a reneszánsz neoplatonizmusának sem állt már rendelkezésre a divinatív és divinatórikus kozmosz, így a platonikus absztrakció is önnön ellntétébe fordul, hiszen a racionalizált 11
Hozzátesszük, hogy az archaikus görög divináció vagy akár az etruszk és római szemlélet sem volt az, így ezzel ütközött is a későbbi populáris hellenisztikus asztrológia. Erről a témáról lásd részletesebben: Cicero: On Divination, Book 1, tr., intr., comm. by David Wardle, Oxford University Press, 2006 12 Roy Willis and Patrick Curry: Astrology, Science and Culture, Pulling Down the Moon, Berg, Oxford, 2004 13 Francesca Rochberg: The Heavenly Writing, Divination, Horoscopy, and Astronomy in Mesopotamian Culture, Cambridge University Press, New York, 2004 14 Dorian Gieseler Greenbaum: Rising to the Occasion, Appearence, Emergence, Light and Divination in Hellenistic Astrology, in: Angela Vossand Jean Hinson Lall /ed./: The Imaginal Cosmos, Astrology, divination and the sacred, The University of Kent, 2007 15 Daryn Lehoux: Astrology, fate, and the way out, in: Representations, California University Press, 2006
kozmosz már előkészíti a physis és metafizika ontológiai leértékelésén keresztül az absztrahált kvázi‐ tudományos diskurzus virtuális terét, melybe majd a hegeli Geist lovagol be. Létezik azonban egy metafizikailag is visszavezethető divinatórikus átélés, mely az asztrológiai praxis mögött húzódik, és még átüt annak racionalizált formáin is, hiszen a jelenlét szimbolikus korrespondanciáinak átélésekor előbújnak a segédszellemek 16 , még akkor is, ha ez nem reflektált. Az analógikus visszavezetés megtörténhet a pythagoreus‐neoplatonikus szimbólumok kezelésén keresztül is, melyben a jelentéstulajdonítás közvetlenül levezetett a metafizikai princípiumokból, de nem zárja ki, sőt involválja az angyali‐imaginális világot, melyen keresztül lehet bepillantani a katarché „kezdetiségébe”, meglátni az eidoszokat, mint teremtői erőket, melyek a közvetlen láthatóság és átélés mögött mozgatják azokat, ahogy a planetáris és csillagmozgások hátterében is az angyali mozgás áll. Az Imagoba rejtett Idea, mint angyali csillag‐kvalitás az asztrális gnózis gyökere, hiszen ez is egyfajta kinyilatkoztatás, és a legközvetlenebb metafizikájú a megnyilatkozás képei közt 17 . Például Al Kindi rendszerében 18 még megfigyelhető, hogy a különböző létsíkok és területek nem válnak szét, ahogy az asztrológiai elmélet is többsíkú, sokoldalú, nincsenek még lezárva azok az utak, melyek a középkori Európában már járhatatlanná váltak. Ráadásul ő egyedülálló filozófiai foglalatát adja az asztrológiának, és bár arisztoteliánus, de erőteljesen neoplatonikus színezetű, némi sztoikus felhanggal, valamint szisztematikusabb és holisztikusabb Ptolemaiosznál. A csillagfény pedig elvezet a felfénylés metafizikájához 19 , a mágikus vagy illuminatív alkémisztikus optikáig, a különböző beavatási rendszerek szimultán használatáig. A horoszkóp, nemcsak speciális, személyes Imago Mundi 20 , hanem az Én ideatizációja, imaginatív projekciója a létesülés körében, Isten személyes képe és megtestesülése a kozmikus idő és tér szerint. A divinációból a divinizációba való lépés az asztrológia fő telosa, melyen keresztül feloldhatóvá válik a teremtői‐teremtett ellentét és beteljesíthetővé válik a személy teleologikuma.
16
Gonduljunk csak a Szellem‐Pontra a Jó‐Szellem‐Házára, a leiturgoiokra vagy általánosságban az asztrológiai gyakorlat intuitív tételezésére, ezzel kapcsolatban lásd Geoffrey Cornelius: The Moment of Astrology, Origins in Divination, The Wessex Astrologer, Bournemouth, 2004 17 Ne felejtsük el, hogy Mezopotámiában az Istent (Isteneket) jelölő jel a csillag. 18 Al Kindi: On the Stellar Rays, tr. by Robert Zoller, ed. by Robert Hand, Project Hindsight, Latin Track Volume I., The Golden Hind Press, Berkley, 1993 19 Utalok Szuhrawardi későbbi israki‐iskolájára is, de akár a görög divináció fény‐szimbolikájára /lásd még a 12. jegyzetet/ vagy akár a keleti egyházatyák fény‐metafizikájára, a perzsa khvarenara, a manicheus Fény‐Pillérre, hogy a távol‐keleti, például buddhista fénytestről ne is beszéljünk. 20 Bernadette Brady: The Horoscope as an Imago Mundi: Rethinking the nature of the astrologer’s map, in: Nicholas Campionand Liz Green /ed./: Astrologies, Plurality and Diversity, Sophia Center Press, 2011
Lihat lebih banyak...
Comentarios