Divináció és divinizáció

Kecskés Péter: Divináció és divinizáció   

Telos, teológia, teleológia és asztrális kauzáció     Az asztrális szimbolikus jelentéstulajdonítás kvalitatív szintjei fokozatosan az asztrológiai gyakorlat és  elmélet süllyedésével háttérbe szorultak, sőt a modern kor elejére már teljesen érthetetlenné váltak,  hiszen  nem  állt  már  rendelkezésre  az  a  kozmosz‐kép  és  átélés,  mely  ezen  minőségeket  megjeleníthette  volna.  Nemcsak  az  okozatiság  karteziánus‐bifurkatív  jellegének  eluralkodására  gondolunk,  és  a  pszeudo‐ezoterizmusok  és  ellenbeavatási  szisztémák  növekvő  jelenlétére,  hanem  általában  a  szakrális  eltűnéséről,  meg‐nem‐értettségéről.  Ezért  kell  visszanyúlnunk  olyan  eredeti  forrásokhoz, ahol még nem jelentkezik sem a modernitás antitradícionális jellege.    Egy olyan kozmosz‐tételezésre és gyakorlatra van szükség, mely a kozmoszt mostani precesszionális  és  apokaliptikus  helyzetében  tudja  tételezni.  Ez  a  helyreállítás  egy  rearchaifikáció,  melyben  a  metafizikai tagoltságtól, artikulációtól, az angyali létsíkokon és planetáris szférákon keresztül a földi –  mostanság  kvázi‐profánnak  tartott,  valójában  kozmogónikus,  mégis  hétköznapinak  ható  ‐  szimbolizmusok  közvetlen  átéléséig  lehetőséget  nyújt  az  iniciatikus  út  bejárására.  A  metafizikai  létrend  helyreállítása  történhet  platonikus,  neoplatonikus  alapokon,  ez  esetben  a  létrendek  eredőjénél  a  pythagoreus  számmisztika  metafizikai‐realizációs  hátterét  is  ismerni  kell,  hiszen  ebből  kibontható  a  kozmosz  asztronómiai  és  –  ami  ugyanaz  –  szakrális  rendje 1 .  A  keresztény  kultúrkör  gyakoroljon  bűnbánatot  angyalai  száműzetéséért,  mert  a  teremtés  dynamisa  valójában  az  angyali  intellekción  keresztül  érthető  meg.  Az  imaginális  világ  jogaiba  való  visszahelyezése  az  egyik  legfontosabb lépés a szakrális önátélés szempontjából. Dionüsziosznál, Plotinosznál, de még Albertus  Magnusnál  is  megvolt  ez  a  léthierarchia,  mely  a  tomizmusban  és  a  késő‐középkori  asztrológia‐ elméletben a naturális asztrális hatásokra korlátozódott, arisztoteliánus színezetű átértelmezéseken  keresztül.  Amennyiben  időben  visszamegyünk  a  hellenisztikus  asztrológiára,  láthatjuk,  hogy  a  divinatórikus,  közvetlen,  vizuális  átélés  háttérbe  szorul  egy  racionális,  de  még  szakrális  kozmológiai  rendszerbe  helyezve.  A  szimbolikus  kezelése  azonban  leegyszerűsödik,  a  jelentéstulajdonítás  beszűkül,  és  szekularizálódik  sok  esetben,  elég,  ha  csak  a  római  asztológiai  hagyományt  vesszük  szemügyre.  A  középkori  asztrológiai  teória  azonban  egy  olyan  hasadást  is  magával  hozott,  mely  megelőlegezte  a  modern  asztrális  kauzációt 2 ,  bár  azért  el  kell  ismernünk,  hogy  az  arisztoteliánus  okozatiság  négyrétű,  tehát  komplexebb  a  modern  kauzációnál 3 .  Ráadásul  némileg  deisztikus  színezetű  is  ezen  tan,  ami  a  metafizikai  rétegek  szétválasztásában,  majd  megszűntetésében  is  nagy  szerepet játszott.    Amikor  a  modern  asztrológiai  elmélet  hasonló  próbálkozásait  számba  vesszük,  láthatjuk,  hogy  mennyire gyenge lábakon áll, akár, ha a jungiánus, pszichologizáló „humanisztikus asztrológiát” vagy                                                              

1

 Anthony Damiani: Astronoesis, Larson Publications, 2000   Theodore Otto Wedel: Astrology in the Middle Ages, Dover Publications, Mineola, 2005  3  Joseph Crane: Between Fortune and Providence, Astrology and the Universe in Dante’s divine Comedy, Wessex  Astrologer, Bournemouth, 2012  2

archetipikus  asztrológiát 4   nézzük,  akár  ha  a  teljesen  racionális‐tudományos  kozmobiológikus‐ statisztikus  szemléletet  nézzük 5 .  Richard  Tarnas  fundamentális  holisztikus  mintázatokról  beszél 6 ,  Dane  Rudhyar  spirituális  evolúcióról 7 ,  Ken  Wilbur  kellőképpen  new  age‐es  Atman‐projektjében  a  kentaur‐fázisról, melyben az ember tisztán emberi minőségeinek tökéletesítéséről van szó – kizárva  valójában az isteni beavatkozást vagy a valódi iniciatikus hagyományokat. A pszichikusnál távolabbra  tekintett a régi asztrológia, és a spirituális egyik vetületének tartotta a lelkit, nem pedig valamilyen  öncélú  nárcisztikus  humanizmus  lunáris  megnyilvánulásának.  Arról  már  nem  is  beszélve,  hogy  a  metafizikai  és  kozmológiai  mélységek  szempontjából  végképp  reduktívak  ezen  rendszerek,  hiszen  sem  a  már  önmagukban  is  komplex  asztrológiai  technikák  alkalmazásáig  vagy  értelmezésükig,  sőt  azok tételezéséig sem jutnak el, nemhogy magasabb filozófiai realizációig.    A másik útvonal, a gauquelini is teljes zsákutcának bizonyult; az asztrológia nem olyan kauzációkon  keresztül  működik,  amit  statisztikailag  ki  lehetne  mutatni,  bár  néhány  alapvető  asztrológiai  erős  helyzetet  kimutatott,  melyek  asztrológiai  közhelyeknek  számítanak,  de  ez  semmiképpen  nem  elégséges  egy  filozófiai  megalapozottságra.  Az  ok‐okozatiság  nyugati  tételezése  a  középkor  óta  fokozatos degradáicón ment keresztül; először az arisztotelészi alapvetés egyszerűsödött le, majd a  platonikus  háttér  teljes  negligálásával  annak  valódi  metafizikai  perspektívái  is.  Maga  az  asztrológia  gyakorlata  is  inkább  az  orvostudományban  volt,  semmint  a  teológiában  vagy  misztikus  angelológiában, holott az asztrológia valódi terepe a metafizikai visszavezetés a teremtés signumain  keresztül  az  arkangyali  világba 8 ,  melyen  túl  már  csak  a  végső  metafizikai  határok  húzódnak  –  határtalanul.    A  középkorban  a  teurgikus  mágia  és  a  /neo/platonikus  hagyomány  nem‐értésével  ‐  sőt  adott  esetben  démonizálásával  ‐  logikus  volt,  hogy  a  judiciális  asztrológia  és  annak  különböző  válfajai  is  gyanúsak  voltak,  hiszen  nehezen  húzható  meg  a  határ  az  asztrális  mágia  és  az  asztrológia  ezen  gyakorlata közt. Itt leginkább gondolunk a pro‐aktív kiválasztó asztrológiára, mely éppen emiatt vált  gyanússá,  hiszen  a  fátumba  vagy  egyenesen  az  isteni  providenciába  is  beleavakozhatott  az  asztrológus.  Azáltal,  hogy  az  asztrológia  száműzetett  a  natura  keretei  közé,  magasabb  kvalitásait  fokozatosan  elvesztette.  Az  azóta  sokat  hangoztatott  asztrális  fatalizmus  is  csak  egy  egyre  inkább  mechanisztikus világképben értelmezhető, jellemző, hogy ezen problematika és a kauzáció meg sem  jelent  egészen  a  hellenisztikus  korszakig.  A  babilóni  csillagtudomány  nem  beszél  sorsról,  okozatiságról,  predesztinációról,  végzetről.  A  divinatórikus  participáció  még  az  istenekkel  való  párbeszéd volt, az isteni /csillag/írás ismeretén kersztül, és speciális rítusokkal megváltoztatható volt  a  dolgok  menete 9 .  Maga  a  divináció  is  isteni  kinyilatkoztatás  volt  a  mezopotámiai  tradícióban 10 .  A  divinatórikus  csillagbölcselet,  mágia,  teológia  és  annak  tudományos  értelmezése  nem  vált  szét.  Érdekességképpen  megemlítjük,  hogy  a  fizikailag  lehetetlen  bolygópozíciókat  is  értelmezték                                                              

4

 Keiron Le Grice: The Archetypal Cosmos, Rediscovering the Gods in Myth, Science, and Astrology, Floris Books,  Edinburgh, 2010  5  Michel Gauquelin: The Cosmic Clocks, from astrology to modern science, AVON Books, New York, 1967  6  Richard Tarnas: Cosmos and Psyche, Intimations of a New World View, Introduction, Viking, 2006  7  Dane Rudhyar: The Astrology of Transformation, Theosophical Publishing House, Wheaton, 1984  8  William C. Chittick: The Self‐Disclosure of God, Principles of Ibn al‐Arabi’s Cosmology, SUNY Press, Albany,  1998  9  Francesca Rochberg: In the Path of the Moon, Babylonian Celestial Divination and Its Legacy, Brill, Leiden,  Boston, 2010.    10  Ulla Koch‐Westenholz: Mesopotamian Astrology, An Introduction to Babylonian and Assyrian Celestial  Divination, Museum Tusculanum Press, 1995 

divinatórius  módon,  így  kozmoszukba  belehelyezték  azt  is,  ami  számunkra  akozmikus,  irracionális,  ezért  is  nehéz  ezt  a  fajta  szimbolikus  jelentéstulajdonítást  érteni/értékelni.  A  fátum,  sors,  szükségszerűség a görög filozófia kauzáció‐tanaival veszi kezdetét, mely a divináció racionalizálását is  magában foglalja. A sztoikusok az ómenekben már a megváltoztathatatlan okság működését látták,  és ezért is determinisztikus ezen szemlélet. A mágikus‐rituális beavatkozás a namburbi esetében nem  a  kozmosz  rendje  vagy  az  isteni  dekrétum  ellen  volt.  A  babilóni  asztrális  szemlélet  nem  kauzális,  hanem korrelatív.   Mivel – mint az előbb láthattuk – az asztrológia eredeti formáiban, így például Mezopotámiában a  fátumnak  nem  volt  a  modern  felfogás  szerinti  fatális  és  elkerülhetetlen  értelmezése,  így  a  sors  felfogása sem volt statikusan determinisztikus 11 . Érdekes azonban, hogya késői ómen‐szövegek már  elmozdulást  mutatnak  egy  korlátozottab  vagy  legalábbis  meghatározottabb  sors‐értelmezés  felé,  mely  már  egy  lépést  jelent  a  későbbi  hellenisztikus  vagy  akár  az  indiai  asztrológia  artikuláltabb,  konkrétabb  sors‐képzete  felé 12 .  Az  ezt  megelőző,  és  a  görög  katarché  megalapozását  jelentő  divinatórikus aktus nem egy passzív befogadását jelentette az információnak, hanem részvételt, egy  performatív  aktust,  összekötve  ezen  keresztül  az  emberi  és  isteni  valóságot.  Ez  még  a  római  aurispicium szóra is áll, mindkettőnél a jelenlét, a divinátor aktivitása kiemelt jelentőségű. Cicerónál  és  Maniliusnál  is  isteni  beavatkozást  involvál  az  asztrológiai  divináció.  A  mezopotámiai  ómen‐ asztrológia  is  az  istenek  aktív  participációjára  épül,  azok  rendeleteire 13 ,  dekrétumaira.  A  későbbi  „akadémikus”  asztrológia  pontosan  ezt  a  hagyományt  támadja,  és  már  Ptolemaiosznál  győz,  aki  –  nem  véletlenül  –  már  előrevetíti  a  középkori  asztrológiai  nem‐értést,  abban  az  értelemben  is,  hogy  egyrész  nem  volt  gyakorló  asztrológus,  másrészt  számos  egyébként  mainstream  hellenisztikus  asztrológiai elemet kritizál vagy egyszerűen kihagy, és ezt örökíti későbbi európai örököseire, akik így  sajnos  nem  ismerhették  meg  az  eredeti  hellenisztikus  asztrológiát.  Vettius  Valens,  Antiochus,  Dorotheus  vagy  Paulus  Alexandrinus  esetében  még  a  mantikus,  divinatórikus  asztrológiát  találjuk,  ‐  legalábbis  szóhasználatuk  alapján 14   ‐  melynek  már  nem  marad  semmi  helye  a  ptolemaioszi  corpusban.  Nem  véletlen,  hogy  a  ptolemaioszi  asztrológiában  nincs  ‐  ahogy  a  középkoriban  sincs  –  helye  a  kérdő‐asztrológiának  sem,  ami  szintén  alapvetően  divinatórikus  jellegű.  Bouché‐Leclerq  szerint  ez  volt  az  a  „metafizikai  coup  d’état”,  melyben  a  natális  asztrológia  győzött  a  maga  determinisztikus  sors‐értelmezésével.  Bár  asztrológia‐értelmezése  nem  fizikai‐kauzális,  szimpátiáról  beszél,  együttmozgásról 15 ,  mint  a  zenei  harmonikus  vibrációról,  és  ez  a  kozmosz  együttrezgése,  szemlélete  mégis  kötött.  Az  a  fajta  arisztoteliánus‐sztoikus  szintézis,  amelyet  mesterségesen  elsősorban  Ptolemaisosz  teremtett,  megmérgezte  a  későbbi  asztrológiai  gondolkodást,  és  a  neoplatonikus‐hermetikus  értelmezés  sem  tudta  ezt  helyreállítani,  gondoljunk  csak  Ficinóra  és  körére.  Természetesen  a  reneszánsz  neoplatonizmusának  sem  állt  már  rendelkezésre  a  divinatív  és  divinatórikus kozmosz, így a platonikus absztrakció is önnön ellntétébe fordul, hiszen a racionalizált                                                               11

 Hozzátesszük, hogy az archaikus görög divináció vagy akár az etruszk és római szemlélet sem volt az, így ezzel  ütközött is a későbbi populáris hellenisztikus asztrológia. Erről a témáról lásd részletesebben: Cicero: On  Divination, Book 1, tr., intr., comm. by David Wardle, Oxford University Press, 2006  12  Roy Willis and Patrick Curry: Astrology, Science and Culture, Pulling Down the Moon, Berg, Oxford, 2004  13  Francesca Rochberg: The Heavenly Writing, Divination, Horoscopy, and Astronomy in Mesopotamian Culture,  Cambridge University Press, New York, 2004  14  Dorian Gieseler Greenbaum: Rising to the Occasion, Appearence, Emergence, Light and Divination in  Hellenistic Astrology, in: Angela Vossand Jean Hinson Lall /ed./: The Imaginal Cosmos, Astrology, divination and  the sacred, The University of Kent, 2007  15  Daryn Lehoux: Astrology, fate, and the way out, in: Representations, California University Press,  2006 

kozmosz már előkészíti a physis és metafizika ontológiai leértékelésén keresztül az absztrahált kvázi‐ tudományos diskurzus virtuális terét, melybe majd a hegeli Geist lovagol be.    Létezik azonban egy metafizikailag is visszavezethető divinatórikus átélés, mely az asztrológiai praxis  mögött  húzódik,  és  még  átüt  annak  racionalizált  formáin  is,  hiszen  a  jelenlét  szimbolikus  korrespondanciáinak átélésekor előbújnak a segédszellemek 16 , még akkor is, ha ez nem reflektált. Az  analógikus  visszavezetés  megtörténhet  a  pythagoreus‐neoplatonikus  szimbólumok  kezelésén  keresztül is, melyben a jelentéstulajdonítás közvetlenül levezetett a metafizikai princípiumokból, de  nem  zárja  ki,  sőt  involválja  az  angyali‐imaginális  világot,  melyen  keresztül  lehet  bepillantani  a  katarché  „kezdetiségébe”,  meglátni  az  eidoszokat,  mint  teremtői  erőket,  melyek  a  közvetlen  láthatóság és átélés mögött mozgatják azokat, ahogy a planetáris és csillagmozgások hátterében is az  angyali mozgás áll. Az  Imagoba rejtett Idea,  mint angyali csillag‐kvalitás az asztrális gnózis  gyökere,  hiszen  ez  is  egyfajta  kinyilatkoztatás,  és  a  legközvetlenebb  metafizikájú  a  megnyilatkozás  képei  közt 17 .    Például  Al  Kindi  rendszerében 18   még  megfigyelhető,  hogy  a  különböző  létsíkok  és  területek  nem  válnak szét, ahogy az asztrológiai elmélet is többsíkú, sokoldalú, nincsenek még lezárva azok az utak,  melyek a középkori Európában már járhatatlanná váltak. Ráadásul ő egyedülálló filozófiai foglalatát  adja az asztrológiának, és bár arisztoteliánus, de erőteljesen neoplatonikus színezetű, némi sztoikus  felhanggal, valamint  szisztematikusabb és holisztikusabb Ptolemaiosznál. A csillagfény pedig elvezet  a  felfénylés  metafizikájához 19 ,  a  mágikus  vagy  illuminatív  alkémisztikus  optikáig,  a  különböző  beavatási rendszerek szimultán használatáig.   A  horoszkóp,  nemcsak  speciális,  személyes  Imago  Mundi 20 ,  hanem  az  Én  ideatizációja,  imaginatív  projekciója  a  létesülés  körében,  Isten  személyes  képe  és  megtestesülése  a  kozmikus    idő  és  tér  szerint.  A  divinációból  a  divinizációba  való  lépés  az  asztrológia  fő  telosa,  melyen  keresztül  feloldhatóvá válik a teremtői‐teremtett ellentét és beteljesíthetővé válik a személy teleologikuma.     

                                                             16

 Gonduljunk csak a Szellem‐Pontra a Jó‐Szellem‐Házára, a leiturgoiokra vagy általánosságban az asztrológiai  gyakorlat intuitív tételezésére, ezzel kapcsolatban lásd Geoffrey Cornelius: The Moment of Astrology, Origins in  Divination, The Wessex Astrologer, Bournemouth, 2004  17  Ne felejtsük el, hogy Mezopotámiában az Istent (Isteneket) jelölő jel a csillag.  18  Al Kindi: On the Stellar Rays, tr. by Robert Zoller, ed. by Robert Hand, Project Hindsight, Latin Track Volume I.,  The Golden Hind Press, Berkley, 1993  19  Utalok Szuhrawardi későbbi israki‐iskolájára is, de akár a görög divináció fény‐szimbolikájára /lásd még a 12.  jegyzetet/ vagy akár a keleti egyházatyák fény‐metafizikájára, a perzsa khvarenara, a manicheus Fény‐Pillérre,  hogy a távol‐keleti, például buddhista fénytestről ne is beszéljünk.  20  Bernadette Brady: The Horoscope as an Imago Mundi: Rethinking the nature of the astrologer’s map, in:  Nicholas Campionand Liz Green /ed./: Astrologies, Plurality and Diversity, Sophia Center Press, 2011